3. - Allies

Ciao, hűséges Selectionerek!
Minden tiszteletem azoké, akik olvassák most a soraimat.
Hogy mindenki tudja, ez egy lezárt blog volt, körülbelül március közepétől, nem véltem értelmét, mert szinte senki nem látogatta. Így töröltem. Viszont pár hete, az egyik barátnőm nagy Párválasztó túltengésben szenved (csakúgy, mint szerény személyen), visszahoztam ezt a blogot, hogy el tudja olvasni azt a pár fejezetet, amit összekontárkodtam. És mivel erősködött, nem állítottam vissza a törlését. És elkezdtek érkezni a kommentek, amikre én a legvadabb álmaimban sem számította. Szóval köszönöm Nektek! <3
Mivel ti bizalmat adtatok nekem, én bizalmat adok a blognak, hogy mindenki megismerhesse Emma és Will történetét.
Májusban megjelent a Koronahercegnő kötet - az enyémből már lapok állnak ki, amiért én sikítani tudnék - és rájöttem, hogy rengeteg információm nem egyezik a könyvvel, de nem fogok változtatni rajta. Vegyük úgy, hogy ez egy párhuzamos Párválasztó univerzum.
Még egyszer, KÖSZÖNÖM NEKTEK!
Jó olvasást,
xoxo, Kyrus

Életem legnagyobb részében azok a napok okozták a legnagyobb örömöket, amikor látogatók érkeztek Illéába. Legtöbbször a franciákat és az olaszokat, mint legfőbb szövetségeseinket láttuk vendégül. Így ilyenkor mi is beöltözhettünk szobalánynak, hogy a trónörökösöket és hercegnőket szolgáljuk ki, itt-tartózkodásuk alatt.
 Megismerhettük az uralkodók gyermekeinek igazi oldalát is.

Először is, ott volt Elenore Camberin, az olasz trónörökös. Hollófekete haja volt, sápadt bőre és sötét szeme. Bár olasz vonásokkal nemigen rendelkezett, mindenki úgy gondolta, hogy tökéletes királynő lesz egyszer majd belőle. Igazságos volt, okos, megfontolt és felelősségteljes. De ki tudott kapcsolódni, ha akart. Én a legtöbbször hozzá lettem beosztva, azt hiszem, hogy már totyogós koromban az Ő ruháit cipeltem.
Másodjára pedig ott vannak a francia hercegnők. A trónörökös Fleur és a kisebbik hercegnő, Danielle. A franciákkal való viszonyunk sok-sok év után sem romlott meg, pedig lett volna okuk megsértődni. Maxon király - akkoriban még herceg volt - elutasította Daphne-t, a mostani "anyakirálynőt", egyrészt mert már készült a Párválasztóra. Másrészt,  mert nem volt szerelmes belé. Ahren herceg az édesanyám miatt utasította el Camille királynőt és annak a kapcsolatnak amúgy sem lett volna jövője. Ahren azóta csak az ünnepekre jár haza. Peter-nek is felajánlották a Fleurral való házasságot, és azzal a francia trónt is, de Peter a barátságukat nem akarta elrontani. Fleur ezért nem sértődött meg, tudtommal talált egy kérőt magának.
Fleur a bátyámmal volt egyidős, és nála kedvesebb embert keveset ismerek. Danielle velem volt egy korba,  a nemesek közül talán vele kerültem a legjobb viszonyba, év közben is leveleztünk egymásnak. 
Mindkét francia lánynak szőke haja és világos, csillogó szemük volt, valamint csodás személyiségük. 
Ezúttal a látogatásuk nem volt nagy öröm a számomra. Mert tudtam, hogy mi az okuk Illéába jönni. És az nem csak Will herceg születésnapja volt. Meg akarták nézni, hogy kik csatlakoznak a Párválasztóba. 
A torkom összeszorult erre a gondolatra, miközben Danielle szobájában végeztem az utolsó simításokat. Lila ezúttal Fleur-nél volt, Grace, pedig Elenore-nál. 
Akkor néztem ki az ablakon, amikor a két, fekete autó begördült a palota elé. A királyi család, teljes harci díszbe öltözve a várta a szövetségeseket. Az egyik hercegnő meg sem várta, hogy a komornyikok kinyissák az ajtót, hanem kicsapta azt, kiugrott a kocsiból és egy hatalmas ölelésbe vonta Peter-t és Will-t. Danielle. Elmosolyodtam a látványára, ahogyan a szeretete megmutatkozott. Miután elengedte a hercegeket - valószínűleg eszébe jutott az illem -, Ana-hoz lépett, a kislány, pedig sikoltva ölelte meg. Dani mindenkiből ilyen reakciót váltott ki. 
Ellenben, Fleur kecsesen, trónörököshöz méltóan lépett ki a lépcsőre, tiarával a fején. Ana-n is volt egy hasonló. De Fleur is testvéries öleléssel üdvözölte először Pete-t, majd Will-t. 
Elenore maga volt a megtestesült tökélesség. Mivel látta, hogy a hercegek el vannak foglalva a franciák üdvözlésével, Matt-hez lépett mire a Kettes fiú egy csontropogtató ölelésbe vonta a lányt. Elenore nem lepődött meg, pont ilyen fogadtatásra számított az Illéa fiútól. Láttam, hogy Eadlyn királynő legszívesebben egy illemkönyvet csapna a gyerekei és Matthew fejéhez, hogy viselkedjenek illendően. 
A következő percekben Fleur és Ana összeölelkezve beszélgettek Pete-tel és Will-lel, Danielle is kapott egy szívélyes ölelést Matt-től, Danielle lába a levegőben kalimpált, Elenore, pedig a királyi párt üdvözölte a szülieivel, majd Will nyakába ugrott. Évente csak párszor látták egymást, de egy nagy család voltak. Leveleket váltottak egymással, mindenről beszámoltak a többieknek. 


Nem sokkal később a királyi családok intettek gyermekeiknek, hogy ideje lenne "birtokba venni a szobájukat". Amikor eltűntek a lépcsőkről, én már készültem Dani érkezésére. Már a folyosó elejéről hallottam Danielle cipőjének sebes dobogását és, amikor megjelent az ajtóban, felsikkantott. Illendően pukedliztem előtte, de nem engedte, hogy befejezzem, hanem egy testvéries ölelésbe vont.
- Sajnálom, hogy nem válaszoltam az utolsó leveledre, kicsit felsűrűsödtek itt a dolgok - mondtam Danielle-nek.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt, Emma - nem kellett kifejtenie, hogy mikorra gondol. Mert tudtam. James temetésére. Elenore rögtön ideutazott, amikor megtudta, valamiképpen támaszt nyújtott a számunkra, viszont a francia lányoknak nem engedélyezték az utazást. Az apjuk megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, így Franciaországban kellett maradniuk.
Danielle elengedett és intett a komornyiknak, hogy hozzák be a csomagjait. A szomszéd szobákból is hallottam hangokat. Grace és Elenore, valamint a még visszafogott páros, Lila és Fleur is hangosan köszöntötték egymást.
Csendesen pakolgatni kezdtem Dani gyönyörű ruháit, miközben kérdezgettem Őt.
- És.... találtál már párt magadnak? - akasztottam be egy estélyit a szekrénybe.
- Nem - Danielle hangja bosszús volt. - A szüleim az összes kapcsolatuk kijátszották, miután Peter nem fogadta el a Francia trónt is. Ha számomra is át kellett volna fésülniük a fél világot, csökkent volna a tekintélyük.
- Szóval, saját magadnak kell megoldanod a problémákat - biccentettem.
- Annyira jó lenne, ha James még köztünk lenne. Szó nélkül hazavinném magammal. Annyira jól nevelt és udvarias volt, sokan a hercegek közül nem ennyire csodálatosak. És még Őt ismertem is - James halála mindenkit mélyen érintett. Még Danielle hasznára is vált volna, ha életben lenne.
- El ne felejtsd, hogy James Grace-szel volt - hívtam fel a figyelmét egy dologra.
- Akkor James-t csak ágyasnak tartottam volna - vágott vissza Danielle, mire mindketten elnevettük magunkat. Ezért imádtam Danielle-t többek között. Mert minden esetben meg tudott nevettetni.
A következő másodpercben kinyílt az ajtó és Elenore rohant be rajta. A lány mindig híres volt érett gondolkodásáról és felnőttes viselkedéséről, de néha nem tett erről tanúbizonyságot. Sőt. Elenore a nyakamba ugrott és szívélyesen megszorongatott. Az olasz trónörökössel csaknem egy éve találkoztam utoljára, James temetésén. Hamarosan megjelent Fleur is, aki szintén egy ölelésbe vont engem, majd Grace-t is. Fleur olyan volt számunkra, mint egy nagy nővér, aki minden esetben tud valami okosat mondani.
Elkezdődtek a beszámolók, Elenore olaszul káromkodott amikkel megjegyezte a megbeszélések unalmasságát, Danielle nevetve mesélte a kínosabbnál kínosabb találkozásait az udvarlóival, Fleur, pedig a nehézkes randevúikat ecsetelte a swend herceggel, Victor-ral, aki franciául egy mukkot sem beszél. Lila a Peter iránti érzelmeiről tiltakozott, engem, pedig Will-ről kérdeztek. Akadozva taglaltam nekik a Párválasztót, és figyelmen kívül hagytam Lila rosszalló hümmögéseit. Láttam hogy Elenore gondolkodóba esett a tényfeltárásom után, később pedig Danielle is. Pedig nem akartam hogy az én problémámon is járjon az eszük, nem csak a sajátjukon. Az Itáliai törvények alapján, Elenore férj nélkül is elfoglalhatta a trónt, csak azért keresett párt magának hogy megerősítse a királyságot. Többek között, ezért létezett a Párválasztó Illéában. És ezért szervezték meg Peternek és Willnek is. Viszont Franciaországban, senki nem léphetett trónra házasság nélkül. Danielle pedig a biztonság kedvéért keresett párt magának, ha Fleurral történne valami.
Nehéz az uralkodók élete, nem csak a szolgáké.


A szövetségesek tiszteletére hatalmas bált rendeztek. Előkerültek a csodaszép ruhák és a kötelező koronaékszerek, valamint az újságírók miatt, a műmosoly is. Szebbnél szebb estélyiket húztam elő a hercegnők ruhazsákjából, Danielle fintorgott hogy a mi felszereléseink nem olyan simák és gyönyörűek, mint a franciák. Az anyám többször is benézett hogy rendesen viselkedem-e, ez volt a leghosszabb szemkontaktusunk már hetek óta. Danielle meg sem bírt mukkani, az anyám mindig is a frászt hozta rá. Ahogy mindenkire másra is.
A bál előtt, amikor az összes hercegnő készen volt, mi, szobalányok leszaladtunk a bálterembe, hogy minden megfelelő legyen. De az a mi segítségünk nélkül is tökéletes volt. Grace és Lila hamar elszóródtak mellőlem, amint elkezdődött a tánc. Lila ívesen elkerülte Petert és inkább Matt felé oldalgott. Matt volt az egyetlen Jamesen kívül, aki le tudta nyugtatni a nővéremet.
A tánc zajlott a szokásos mederben. Egyenesen nyugodtan. A királyi párok táncoltak a többi nemessel együtt, a paparazzik kattogtattak, én pedig egyensúlyozva róttam a köröket egy tálca pezsgővel. Egy félreeső sarokban álltam meg egy pillanatig. De végül több pillanat lett belőle. Mert meghallottam egy, azaz két hangon a fal másik oldalán.
- Will! - Elenore volt az. Elenore fején egy virágokból készült csokor jelképezte a tiarát. Az olasz trónörökös mindig próbált valamivel kitűnni, vagy éppen visszahúzódni. Nem szeretett a figyelem középpontjában lenni, de pont az ilyen dolgaival került oda.  - Ciao, Cara.
- Szia - Will életkedve nem szárnyalt az egekben. Sőt. Élvezni szokta ezeket az eseményeket, imádott társaságban lenni. De Elenore unott hangja több élvezetről árulkodott.
- Jól vagy? - Elenore sem volt hülye, ismerte Will-t. Nagyon jól. - Pocsékabbul festesz, mint Fleur amikor Pete kijelentette hogy nem fogadja el a Francia trónt.
- Nem a legjobb napokat élem át jelenleg - válaszolt a herceg diplomatikusan.
- A Schreave fiúk nincsenek oda a szülinapokért - hallottam Elenore hangján, hogy az ajka egy halvány mosolyra húzódott. Elenore mindenkin könnyedén átlátott, fantasztikus emberismerő volt. 
- Főleg, ha az a 18. - mondta Will felhorkanva. Ahogyan hallottam Will hangját, a szívem a torkomban dobogott, mintha nem is az a személy beszélt volna, akivel én a raktárhelyiségben voltam. Abban a Will-ben felsejlett a remény szikrája, ebben nem. Mintha csak egy porhüvely lett volna, lélek nélkül. Remény nélkül. 
- Igen, hallottam, hogy.... a Párválasztó a közeljövőben megrendezésre kerül.... - mondta Elenore szinte félénken és bánatosan, de továbbra is tartotta a tökéletes hercegnői hangot, amiből melegség és törődés sugárzott. 
- A nagyon közeli jövőben - mondta Will. Az ujjaim elfehéredetten szorították a tálcát és félő volt, hogy az kiesik a kezemből. Könnyek gyűltek a szemembe. Ezt már én sem tagadhattam le. Hogyan is tehettem volna? Tények voltak. A Párválasztó meg fog történni. Én, pedig össze fogok törni. 
- Mi van Emmával? - kérdezte Elenore. Az olasz lány törődött velem, szeretett engem. Pedig csak egy Hatos voltam az Egyesek világában. Egy apró porszem a homokos és sziklás tengerparton. Egy baktérium az óceánban. - Mit mondtál neki?
- Amilyen keveset csak tudtam - Will sóhajtott. Az egész testem megremegett. - Emma nem fog megbocsátani nekem.
- Will... Emlékszel, hogy mi történt Lila-val, miután Peter eljegyezte Jena-t. A Párválasztó közben Pete hitegette Lile-t, aztán szépen faképnél hagyta. Lila összetört lelkileg, és jelenleg is ki van készülve, pedig 2 év telt el. Lila erős, komoly és megingathatatlan személyiség. Emma érzékenyebb és finomabb. Ha ez történt Lila-val, akkor mi fog Emmával? - fejtette ki Elenore.
- Nem tudok mit tenni, El. Ismered az apámat.
- Igen, persze, hogy ismerem. A tiédet és az enyémet azonos fából faragták. De szeret téged és tisztel téged. Ha elmondanád neki, hogy....
- Mit? Hogy szerelmes vagyok egy Hatosba? Az apám nem fogadná el. Nem is tudom, hogy mit tenne Emmával. Az egészet azért csinálom, hogy neki ne legyen baja. De, akármit is teszek, mindenképpen ártani fogok neki.
- Ez az életünk. Sajnos. Egész életünkben meg fogjuk bántani és át fogunk gázolni az embereken. Uralkodók gyermekei vagyunk. Azt kell tennünk, amit az ország kíván. Még akkor is, ha ez saját magunk ellen szól.

2 - Love is love

Salut, Selectioners! (végre tudtam hasznosítani a fél év alatti francia tudásomat *clap,clap*)
Mivel olyan zseniális vagyok, visszaestem ebbe a csodálatos influenzába, szóval továbbra is itthon lopom a napot, így van időm tökéletesíteni a fejezeteimet. Az írás tökéletes terápiának és gyógymódnak bizonyul, próbáljátok majd ki. 
A mai részben megismerhetitek történetünk szőke (igazából barna) hercegét, akit, hogy őszinte legyek, én imádok , valamint egy kis bepillantást nyerhetünk Lila érzéseibe is. 
xoxo, Kyrus

A szerelem első szárnycsapásait nem a szüleim kapcsolatakor láttam meg először. Az anyukám, bár szerelmes volt Apába, nem volt élete szerelme. Az Ő szerelme a királynőnk öccse, Ahren herceg volt. Anya ugyanolyan szobalányként dolgozott, ahogyan mi is és ugyanolyan jó barátságba került az akkori Eadlyn hercegnővel, a trónörökössel, ahogyan mi is. A herceggel titokban találkozgattak, de nem tudtak összeházasodni vagy beteljesíteni a kapcsolatukat. Így Anya hozzáment az apukámhoz, aki Hatos volt, nem kerültek feljebb a kasztrendszer ranglétráján.

Aztán láttam Lila és Peter szerelmének kibontakozását. Azokban az években Lila arca kivirult és eltűnt a kissé koravén, komoly lány, annak tűnt, ami valójában volt, egy boldog fiatal hölgynek. Várta a lopott, titkos találkozásokat és a futárokkal (Ana hercegnővel) hozott szerelmes leveleket.

Majd akkor is jelen voltam, amikor a bátyám szerelmet vallott Grace-nek, aki a húgunknak számított. Az Ő kapcsolatuk sokkal legálisabb volt, mint a nővéreméké. Azt is láttam, amikor mindkét szerelem a pokol bugyraiban kötött ki. Grace fájdalma, amikor megérkezett a hír, James meghalt a háborúban, miközben Peter-t védte. Az sem segített, hogy James-t hőssé avatták. Hogyan segített volna? Egy évvel azelőtt megrendezték Peter Párválasztóját, Lilának végig kellett néznie, ahogyan élete szerelme új párt keres. A sírásai és a dührohamai mindennaposak voltak, James, pedig gondolkozott azon, hogy megtámadja Peter-t, a legjobb barátját, mert ártott a húgának. De ki hibáztatta őket?

Nekem viszont volt egy szent meggyőződésem, hogy velem ez nem történhet meg. 15 éves lehettem, amikor minden előjel nélkül beleszerettem Will hercegbe, aki akkor 16 éves volt. Úgy látszott, hogy a családunk minden női tagja a királyi család tagjaiba szeret bele, és mindegyik szerelem halálra volt ítélve. Will-lel egy elhagyatott emelet, elhagyatott raktárában találkozgattunk, Ana hozta a leveleket, hogy mikor. Lopott percek voltak, de igazi szerelem volt.

Amikor Will behúzott a raktárba, szinte rögtön az ajkamra tapasztotta az ajkait. A szobában sötét volt és hideg, mint mindig, de olyan jól kiigazodtunk benne, mint ahogyan sehol máshol. Persze voltak balesetek. Egy heves pillanatkor mindketten belecsapódtunk a falon lógó tükörbe, Will-t össze kellett varrni. Jó párszor beütöttük a fejünket és az egész testünket a több száz szekrény egyik vasból készült sarkába, az oldalamon lévő lila foltok bizonyítják ezt.

- Neked is szia – dőltem hátra kissé lihegve és kifulladva. A karomat a nyaka köré fontam és néha beletúrtam a sötétbarna hajába. – Azt hittem, hogy ma dolgoznod kell.

- Szünetet tartok két katonai megbeszélés között. Valószínű, hogy az apám ki fog akadni, ha kések – Will csak megforgatta a szemét, nem érdekelte, hogy mit gondolt az apja. Bár az apja volt a király, neki csak az anyja, Eadlyn királynő véleménye számított. Ahogyan mindenki másnak is.

- Veled mi újság? – kérdezte, miközben elsimított az arcomból egy kósza, sötétszőke hajszálat és a fülem mögé tűrte. Aztán egy ügyes emeléssel, már rá is ültetett egy faasztalra, amely nagyot sóhajtott a súlyom alatt.

- Csak a szokásos. Lila dühöng a bátyád miatt, és miattam is, mert beszéltem Peter-rel délelőtt – egy pillanatra a kezembe temettem az arcomat és hangot adtam az elkeseredésemnek. Rosszul éreztem magam és ezen nem segített Will jelenléte sem. A bátyámat akartam.

- Mit mondott Pete? Nem jelent meg ma a megbeszélésen, anyám őrjöngött miatta – Will megforgatta a szemét, kezét a combomon tartva, ezzel kimondatlan támaszt nyújtva nekem.

- Nem sokat, inkább tanácsot kért, amit nem tudtam megadni neki – ráztam meg a fejemet. Ezután figyeltem meg csak igazán Will herceget. Világosbarna haja szokásosan kócos volt, arca nyúzott, mint aki egész éjszaka nem aludt, ami lehetséges volt. Will-nek sem voltak könnyebb napjai, mint a bátyjának. Fehér ingje néhol kiszökött a nadrágja derekából, zakóját minden bizonnyal otthagyta valahol. Szeme alatti lilás foltok megerősítettek abban, hogy egész éjszaka csak hánykolódott az ágyában, aztán már meg sem próbált elaludni, hanem kiment az erkélyére és bámulta a kertet.

- Van bármi előrehaladás… az ügyben? – kissé félve néztem a szemébe, miközben felnyúltam és beletúrtam a hajába. Féltem a válaszától. Egyenesen rettegtem. Az is rossz előjel volt, ha nem volt semmilyen hír és az is rossz volt, ha volt bármilyen hír. Egyikben sem tudtam kiegyezni, pedig tudtam, hogy valahogyan meg kell majd találnom az egyensúlyt.

- Ems – Will sóhajtott egyet. Nem kellett válaszolnia, láttam a szemében. Csak arra vártam, szinte könyörögtem neki, hogy tagadja le, amit láttam.

- Mikor? – végül én rántottam le a ragtapaszt, a hangom alig volt több suttogásnál. Önmagától talán nem mondta volna el, most már sosem tudjuk meg. Ismerem őt, legalább annyira, mint a tenyeremet. Talán jobban.

- Jövő héten érkeznek az olaszok és a franciák. Itt lesznek a sorsoláskor – Will hangja is hasonlóan halk volt, mint az enyém. Közelebb húzott magához, arcát a hajamba temette. Csak egy halvány vonal választott el attól, hogy menten elsírjam magam. Will a következő héten töltötte be a 18. életévét. Ami Illéában csak egy dolgot jelenthetett. Párválasztót.

Az emberek ismét a televízió elé fognak csoportosulni. A hatosokba olvasztott hetesektől elkezdve, a magasrangú kettesekig. Mindenki azt fogja nézni, hogy William Schreave feleséget választ magának. Miközben már van egy szerelme.

Én.

Mielőtt felfoghattam volna, hogy mit csinálok, lecsúsztam az asztalról. El akartam menni. El Will közeléből. El a karjai közül. Amit soha többé nem fogok élvezni.

- Hé, mit csinálsz? – de nem tudtam drámaian kiviharzani a szobából, Will vaskezekkel a helyemen tartott. De arra nem tudott rávenni, hogy a szemébe nézzek. Csak lehajtottam a fejemet és nem akartam semmit sem érezni. Nem akartam érezni a mellkasomat ütögető fájdalmat. Se a gyomromat összeszorítő kegyetlen érzést. Sem a szemeimet szúrkáló könnycseppeket.

- Mit akarsz tenni? Mert eddig nem úgy tűnt, hogy nagyon igyekeznél bármit is csinálni – végre felnéztem, egyenesen a világító, zöld szemébe. Már régóta vívtuk a saját csatáinkat. Az elmúlt 1 hónapban azon veszekedtünk, hogy mit kéne tennünk. Will le akarta beszélni az apját az egészről. De én tudtam, hogy nem fog menni neki. Nem is próbálta igazán. És én ettől szörnyen éreztem magam. Mint, akit becsaptak az elmúlt években.

- Tudod, hogy ez nem olyan egyszerű – ám engem ez a magyarázat a legkevésbé sem érdekelt. Menni akartam. Minél messzebb a közeléből.

- Engedj, Will – lépni akartam egyet és felemeltem a hangomat, tudtam, hogy nem helyes és, hogy nem kéne csinálnom, de muszáj volt távolságot képezni kettőnk között.

- Mit akarsz, Emma, mit tegyek? – emelte fel Ő is a hangját utánam. Hogy mit tegyen? Nem nekem kéne elmondanom neki, hogy mit tegyen. Saját magától kéne tudnia. Tudtam, hogy sok teher nehezedik rá. De rám is nehezedett.

- Találj ki valamit, bármit. Győzd meg az apádat! – kiáltottam fel és tehetetlenül az égbe emeltem a kezemet, ami utána nagyot csattant a combomon. Tudtam, hogy lehetetlent kérek. Az apját semmiképpen sem tudja majd meggyőzni, közel állt a lehetetlenhez. Az apja, a királyunk, nem volt rossz ember. Szerintem csak a legjobbat akarta a fiainak és Ana-nak. Azt a legjobbat, amit Ő hitt és attól nem tántoríthatta el senki. Még Eadlyn királnyő sem.

- Végignéztem, ahogyan a nővérem összeomlik Peter Párválasztója közben. A bátyám meg akarta verni a legjobb barátját, mert összetörte a húga szívét! – kétségbeesett voltam és lejátszódtak a fejemben annak a pár hónapnak az eseményei. Lila dolgozni sem tudott lemenni, csak kuporgott az ágya végében, nem evett körülbelül 3 napig, csak rázta a hideg, az arca vonaglott, annyit sírt, hogy a végére nem maradt benne más, amit ki tudott volna sírni.

- Tudom, kicsim – nem is ért el a tudatomig, hogy a könnyek, amik eddig égették a szememet, végigcsorogtak az arcomon, majd le a nyakamon. Will végigsimította a hajamat, megcirógatta az arcomat és letörölte a cseppeket a bőrömről. – Ígérem, hogy megoldom, Ems. Meg fogom oldani.

Lehunytam a szememet, belefúrtam a nyakába az arcomat.

Beszívtam az illatát.

Pontosan úgy, mintha az utolsó lenne.

Vacsora – vagyis inkább egy elfelezett száraz zsemle – után, Grace-cel az én ágyamon ültünk, szorosan egymás mellett.

Amikor Grace hozzánk került, 10 éves korunkban, alig szólalt meg. Azon az ágyon nyílt meg nekem és kezdett el igazán beszélni hozzám. Olyanok lettünk, mint az igazi testvérek.

10 éves koromig csak 2 ágy volt a szobánkban, vagyis a lyukban, amit a szobánknak neveztünk. Az egyiket Lila érdemelte ki, saját magának. Már 12 évesen olyan volt, amilyen. Komoly, munkamániás, maximalista, patináns. James 13 éves volt és egy ágyban aludt velem. A kishúgával. Ő kelt fel először, akárhányszor rémálmom volt. Ő segített elaludni, amikor féltem az ágy alatt szuszogó szörnyektől, amik csak a képzeletem szüleményei voltak.

Aztán egy harmadik ágy is került be hozzánk. Grace ágya.

Törött lelkű, kissé depressziós kislány volt, aki megérdemelte, hogy saját ágya legyen, ahol befordulhat a fal felé, ha túlságosan elege van a világból. Mi, pedig nem háborogtunk emiatt. Miért is tettük volna? Egy évvel később mindhárman megtapasztaltuk a fájdalmat, amit Grace is érzett. Egy szülő halálát. 11 éves voltam, amikor a papám meghalt. Az első támadás volt, amit átéltem életemben. A papámnak nem sikerült a menedékhelyre jutnia. Inkább segített mindenki mást megmenekíteni. Őt is hőssé nyilvánították.

Ahogyan James-t is.

Amikor a szemeim előtt lejátszódott a pillanat, ahogyan a papám és a bátyám sírja előtt állok, megborzongtam. Anya egyik kezét szorítottam, Lila a másikat és Ő még tartotta a zokogó Grace-t is. Csak hallgattam a sírásukat, ahogy kifejezik a fájdalmukat. Viszont én nem tudtam. Nem tudtam sírni. Egyik temetésen sem.

- Hiányzik James – sóhajtottam fel. Képmutatónak éreztem magam. Grace tiszta szívéből szerelmes volt belé. Már sosem lesz ugyanolyan, mint vele volt. Talán nem is talál még egy embert, aki mellett boldog lehet. Viszont mellettem volt egy ember, aki mellett boldog lehettem. Vagyis esélyem volt a boldogságra.

- Nekem is – bólintott Grace és a hangján tisztán hallatszott, hogy bármelyik percben elsírhatja magát. Nem is hibáztattam volna, ha megteszi.

- Ő tudná, hogy mit kell tennünk – folytattam. Grace-nek elmondtam mindent, ami aznap történt. És a fájdalmamról is beszéltem neki. Akármennyire is nehéz volt.

- Biztos lehetsz benne, hogy már rég megoldotta volna a problémádat – jegyezte meg a fogadott húgom, mire halkan elnevettem magam.
 – Vagy lekevert volna egyet Will-nek – Grace folytatására,  már jól hallhatóan nevettem, ahogyan Ő is. Jó volt hallani a nevetését. Már régen nem volt benne részem.

- Annyival jobb lenne, ha itt lenne – vittem tovább az érzéseimet. Tudtam, hogy abba kell hagynom, sürgősen. Nem akartam Grace-t még jobban szétzúzni, mint amennyire valójában volt.

- Délelőtt beszéltem Peter-rel – váltottam hirtelen, de határozottan témát.

- Mit mondott? – kérdezte Grace, nem is firtatva a témáváltásomat. Máris jobb lett a hangja.

- Nekem kellett volna mondanom neki valamit – sóhajtottam egy hatalmasat, ismét. Bűntudatom volt, hogy nem tudtam a hercegnek tanácsot adni Lila ügyében.

Akaratlanul is eszembe jutott az a Peter, aki hazajött a háborúból, egy éve. Vörösek voltak a szemei, alig tudott megszólalni. Amikor elmondta, hogy mi történt, Lila megpofozta és kiabált vele, Grace-szel le kellett fognunk, nehogy nekiugorjon Pete-nek. Matt is ott volt, félrevonta a nővéremet, megnyugtatta, amennyire tudta, közben Peter nekünk is elmondta a történteket. Grace majdnem elájult. Nekem összesen pár kósza könnycseppre futotta. Az agyamban napról-napra máshogy zajlanak le az események, és mivel nem voltam ott, sosem tudom meg, hogy mi a helyes. Még abban sem vagyok biztos, hogy az előzőek így történtek-e meg.

Az egyetlen, ami egészen biztos, az a Peter arcán levő vörös kézlenyomat volt.

Ahogyan Grace-szel egymásra néztünk, tudtam, hogy Ő is ugyanezeket gondolta át újra. 

- A bűntudat fogja megölni őt – mondtam ki lassan az én gondolataimat.

- És jól is teszi – a nővérem a szokásos pózában áll az ajtóban, nekitámaszkodva a pergő falnak. Mindketten rákaptuk a fejünket, én ülni tudtam volna a tekintetemmel. Lila viszont hátat fordított nekünk.

Elegem volt.

Muszáj volt felállnom és a nővérem után mennem. Beszélnem kellett vele, tisztázni mindent, úgy, hogy Grace ne hallja meg.

- Mégis mit művelsz? – kérdeztem tőle, de abszolút költői kérdésnek szántam.

- Mit akarsz, Emma? – Lila nekitámaszkodott a mosogató ingatag szekrényének és rám nézett. A kontyából kiszabadult pár kósza tincs és komoly, zöld szemébe lógtak, de ez a „szétszórtság” nem rendítette meg sem a komolyságát, sem a ridegségét.

- Magyarázatot – már megtanultam hogyan lehet kivédeni Lila tekintetét és hangnemét. Nem volt rossz ember, távol állt tőle. Csak az érzései kifejezésével volt baja. Nem féltem tőle, úgy, mint sokan mások. Ezt James-től tanultam meg.

- Mire? Hogy Peter egy seggfej? Arra még én is keresem a magyarázatot – vágta rá csípőből, de tudta, hogy nem erre gondoltam.

- Megbocsájthattál volna neki – vágtam vissza én is. Tudtam, hogy ez fáj neki a legjobban. A képtelenség a megbocsájtásra. Ismertem, és ezért tudtam, hogy mindig az lebeg a szeme előtt, ahogyan Peter megcsókolja Jena-t az eljegyzéskor. Lila kirohant a teremből. A mosdóban találtunk rá, a hideg padlón ülve zokogott. Akkor nem érdekelte, hogy milyen a frizurája, a ruhája. Nem érdekelte a tökéletesség látszata. Mert nem volt tökéletes.

- Ez nem olyan könnyű. Majd egyszer te is rájössz – Lila szinte vicsorgott. Sosem láttam ilyennek azelőtt.

- Talán hamarabb, mint gondolod – én is szinte ugyanúgy vágtam oda neki, mint ő nekem. Lila szemében meglepődés és sajnálat egyszerre csillogott, mintha visszatért volna a dühből a földre.

- Tudtam, hogy Will sem fog semmit kitalálni – rázta meg a fejét a nővérem és szinte némán beszélt, majd a kezeivel megfogta az arcomat és simogatni kezdett, mintegy megnyugtatás képpen. Egy másik Lila volt. Az igazi Lila. Egy pillanat alatt képes másik arcot felvenni. – Figyelj, Emma! Bármennyire is azt hiszed, hogy ebből van kiút, ki kell, hogy ábrándítsalak. A Párválasztót meg fogják rendezni, akármennyire is nem akarjuk. Mi, pedig eltűnünk a süllyesztőben. Csak egy rossz emlékként fognak ránk emlékezni, mi, pedig ebbe belebetegszünk. Csak játszanak velünk. Hiába mondja azt neked Will, hogy szeret és, hogy mindent megold, nem fog semmi változni.

- Te is szereted Peter-t – vágtam rá szinte tátogva. Nem löktem el a nővéremet. Mert tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Csak az érzélmei és a sérelmei mondatják ezt vele. De nem gondoltam át, hogy mit teszek, így az én érzelmeim is kirohantak. – Tudom, hogy így van. És Ő is szeret téged. De te túl gyáva vagy túl hülye vagy, ahhoz, hogy bevalld magadnak. Harcolt érted, még, ha te azt is hiszed, hogy nem tette. Én végignéztem. Nem csak te szenvedtél. Ő is szenvedett. Mindannyian szenvedtünk.

- Hagyta meghalni a bátyámat! – észre sem vettem, hogy leszorítottam a csuklóját, addig ameddig ki nem tépte magát a markaimból.

- Az én bátyám is volt! – kiáltottam rá én is. – Ne merészeld azt mondani, hogy ha nem Peter lett volna ott, hanem Matt vagy Will, akkor ugyanígy éreztél volna!

- Szerinted nekem könnyű végignézni Peter és Jena találkáit? Szerinted én csak egy jégtömb vagyok, amit nem lehet felolvasztani? Hát képzeld el, valakinek sikerült! Megnyíltam Peter előtt, Ő, pedig elhagyott engem! – Lila szemében már jól látható könnyek csillogtok, amiktől szinte minden másodpercben pislognia kellett.

- Nem volt más választása! – mondtam erre én, mintha ezzel bármit is meg tudtam volna magyarázni. Nincs olyan, hogy nincs más választása. Ezt James tanította nekem. Bármilyen szürkeségből létre lehet hozni egy másik választást. Egy jobb választást. Csak hagynunk kell, hogy megtörténjen velünk.

- Ha valóban szeretett engem, akkor kitalált volna valamit – vágta rá egyszerűen Lila. Talán igaza volt és a szerelemmel mindent meg lehet oldani.

De vannak olyan dolgok, amiket pusztán érzelmekkel nem lehet helyrehozni.

- Higyj nekem, Emma, én imádkozok azért a legjobban, hogy neked ne kelljen ugyanazokat átélni, mint nekem.