Prologue

Angelesben mindenki tudta, hogy kik ők. Hogy milyen feladatuk van. Hogy milyen szerepet töltenek be a palota életében.

Minden héten, ugyanabban az időpontban, az angelesi kastély kapui kinyíltak és 3 fekete köpenyes fiatal sétált le a piacra a csúszós macskaköveken. Mindig ugyanazt vették, ugyanabban a sorrendben haladtak végig az árusokon és sosem alkudtak. Mindenki tudta, hogy szeretik a rutint.

Mindig csak az egyikük szólalt meg, aki legelöl állt, a szőke, kissé hideg hangú lány valamivel idősebb volt a másik kettőnél, akik némán követték őt és a vásárolt ételeket cipelték a kosarukban.

Viszont senki sem látta még egyikük arcát sem a teljes egészében. Mindig csak egy orrot, csak egy szájat, vagy a rakoncátlanul előrehulló tincseket.

A hangjukról ismerték őket. A legidősebbnek tűnő, valószínűleg szőke hajú lánynak kedves, ám tekintélyparancsoló hangja volt. Akik már régebb óta koptatták a piac padjait, tudták, hogy a lány, már akkor sem bújt az anyja szoknyája mögé, amikor kisgyermek volt.

Mindenki furcsállta, hogy a fiú, aki korábban beszélt, hirtelen eltűnt, az árusok számára ismeretlen okokból. A fiút már messziről meg tudták ismerni, könnyed, szinte légies hangja volt, mely egyszerre volt tisztelettudó és piszkálódó. Életet hozott a szürke hétköznapokba, már azzal a fél órával, amit a falakon kívül költött.

Akik már régi motorosok voltak a standok világában, jól ismerte a fiatalokat gyerekkorukból, amikor az anyjukkal jöttek ki hozzájuk. Már akkor földet söprő, fekete köpenyük volt, amit kötelező volt mélyen az arcukba húzniuk. A harmadik lány csak évekkel később jelent meg a társaságukban, látszott rajta, hogy nem ismeri igazán a szabályokat és a rendet, de az óta megtanult mindent. Ezt a mutatta, hogy még élt.

Rengeteg pletyka terjengett róluk, az életükről a kastélyban.

De senki sem tudta az igazságot.

És nem is tudhatták meg. Soha.