2 - Love is love

Salut, Selectioners! (végre tudtam hasznosítani a fél év alatti francia tudásomat *clap,clap*)
Mivel olyan zseniális vagyok, visszaestem ebbe a csodálatos influenzába, szóval továbbra is itthon lopom a napot, így van időm tökéletesíteni a fejezeteimet. Az írás tökéletes terápiának és gyógymódnak bizonyul, próbáljátok majd ki. 
A mai részben megismerhetitek történetünk szőke (igazából barna) hercegét, akit, hogy őszinte legyek, én imádok , valamint egy kis bepillantást nyerhetünk Lila érzéseibe is. 
xoxo, Kyrus

A szerelem első szárnycsapásait nem a szüleim kapcsolatakor láttam meg először. Az anyukám, bár szerelmes volt Apába, nem volt élete szerelme. Az Ő szerelme a királynőnk öccse, Ahren herceg volt. Anya ugyanolyan szobalányként dolgozott, ahogyan mi is és ugyanolyan jó barátságba került az akkori Eadlyn hercegnővel, a trónörökössel, ahogyan mi is. A herceggel titokban találkozgattak, de nem tudtak összeházasodni vagy beteljesíteni a kapcsolatukat. Így Anya hozzáment az apukámhoz, aki Hatos volt, nem kerültek feljebb a kasztrendszer ranglétráján.

Aztán láttam Lila és Peter szerelmének kibontakozását. Azokban az években Lila arca kivirult és eltűnt a kissé koravén, komoly lány, annak tűnt, ami valójában volt, egy boldog fiatal hölgynek. Várta a lopott, titkos találkozásokat és a futárokkal (Ana hercegnővel) hozott szerelmes leveleket.

Majd akkor is jelen voltam, amikor a bátyám szerelmet vallott Grace-nek, aki a húgunknak számított. Az Ő kapcsolatuk sokkal legálisabb volt, mint a nővéreméké. Azt is láttam, amikor mindkét szerelem a pokol bugyraiban kötött ki. Grace fájdalma, amikor megérkezett a hír, James meghalt a háborúban, miközben Peter-t védte. Az sem segített, hogy James-t hőssé avatták. Hogyan segített volna? Egy évvel azelőtt megrendezték Peter Párválasztóját, Lilának végig kellett néznie, ahogyan élete szerelme új párt keres. A sírásai és a dührohamai mindennaposak voltak, James, pedig gondolkozott azon, hogy megtámadja Peter-t, a legjobb barátját, mert ártott a húgának. De ki hibáztatta őket?

Nekem viszont volt egy szent meggyőződésem, hogy velem ez nem történhet meg. 15 éves lehettem, amikor minden előjel nélkül beleszerettem Will hercegbe, aki akkor 16 éves volt. Úgy látszott, hogy a családunk minden női tagja a királyi család tagjaiba szeret bele, és mindegyik szerelem halálra volt ítélve. Will-lel egy elhagyatott emelet, elhagyatott raktárában találkozgattunk, Ana hozta a leveleket, hogy mikor. Lopott percek voltak, de igazi szerelem volt.

Amikor Will behúzott a raktárba, szinte rögtön az ajkamra tapasztotta az ajkait. A szobában sötét volt és hideg, mint mindig, de olyan jól kiigazodtunk benne, mint ahogyan sehol máshol. Persze voltak balesetek. Egy heves pillanatkor mindketten belecsapódtunk a falon lógó tükörbe, Will-t össze kellett varrni. Jó párszor beütöttük a fejünket és az egész testünket a több száz szekrény egyik vasból készült sarkába, az oldalamon lévő lila foltok bizonyítják ezt.

- Neked is szia – dőltem hátra kissé lihegve és kifulladva. A karomat a nyaka köré fontam és néha beletúrtam a sötétbarna hajába. – Azt hittem, hogy ma dolgoznod kell.

- Szünetet tartok két katonai megbeszélés között. Valószínű, hogy az apám ki fog akadni, ha kések – Will csak megforgatta a szemét, nem érdekelte, hogy mit gondolt az apja. Bár az apja volt a király, neki csak az anyja, Eadlyn királynő véleménye számított. Ahogyan mindenki másnak is.

- Veled mi újság? – kérdezte, miközben elsimított az arcomból egy kósza, sötétszőke hajszálat és a fülem mögé tűrte. Aztán egy ügyes emeléssel, már rá is ültetett egy faasztalra, amely nagyot sóhajtott a súlyom alatt.

- Csak a szokásos. Lila dühöng a bátyád miatt, és miattam is, mert beszéltem Peter-rel délelőtt – egy pillanatra a kezembe temettem az arcomat és hangot adtam az elkeseredésemnek. Rosszul éreztem magam és ezen nem segített Will jelenléte sem. A bátyámat akartam.

- Mit mondott Pete? Nem jelent meg ma a megbeszélésen, anyám őrjöngött miatta – Will megforgatta a szemét, kezét a combomon tartva, ezzel kimondatlan támaszt nyújtva nekem.

- Nem sokat, inkább tanácsot kért, amit nem tudtam megadni neki – ráztam meg a fejemet. Ezután figyeltem meg csak igazán Will herceget. Világosbarna haja szokásosan kócos volt, arca nyúzott, mint aki egész éjszaka nem aludt, ami lehetséges volt. Will-nek sem voltak könnyebb napjai, mint a bátyjának. Fehér ingje néhol kiszökött a nadrágja derekából, zakóját minden bizonnyal otthagyta valahol. Szeme alatti lilás foltok megerősítettek abban, hogy egész éjszaka csak hánykolódott az ágyában, aztán már meg sem próbált elaludni, hanem kiment az erkélyére és bámulta a kertet.

- Van bármi előrehaladás… az ügyben? – kissé félve néztem a szemébe, miközben felnyúltam és beletúrtam a hajába. Féltem a válaszától. Egyenesen rettegtem. Az is rossz előjel volt, ha nem volt semmilyen hír és az is rossz volt, ha volt bármilyen hír. Egyikben sem tudtam kiegyezni, pedig tudtam, hogy valahogyan meg kell majd találnom az egyensúlyt.

- Ems – Will sóhajtott egyet. Nem kellett válaszolnia, láttam a szemében. Csak arra vártam, szinte könyörögtem neki, hogy tagadja le, amit láttam.

- Mikor? – végül én rántottam le a ragtapaszt, a hangom alig volt több suttogásnál. Önmagától talán nem mondta volna el, most már sosem tudjuk meg. Ismerem őt, legalább annyira, mint a tenyeremet. Talán jobban.

- Jövő héten érkeznek az olaszok és a franciák. Itt lesznek a sorsoláskor – Will hangja is hasonlóan halk volt, mint az enyém. Közelebb húzott magához, arcát a hajamba temette. Csak egy halvány vonal választott el attól, hogy menten elsírjam magam. Will a következő héten töltötte be a 18. életévét. Ami Illéában csak egy dolgot jelenthetett. Párválasztót.

Az emberek ismét a televízió elé fognak csoportosulni. A hatosokba olvasztott hetesektől elkezdve, a magasrangú kettesekig. Mindenki azt fogja nézni, hogy William Schreave feleséget választ magának. Miközben már van egy szerelme.

Én.

Mielőtt felfoghattam volna, hogy mit csinálok, lecsúsztam az asztalról. El akartam menni. El Will közeléből. El a karjai közül. Amit soha többé nem fogok élvezni.

- Hé, mit csinálsz? – de nem tudtam drámaian kiviharzani a szobából, Will vaskezekkel a helyemen tartott. De arra nem tudott rávenni, hogy a szemébe nézzek. Csak lehajtottam a fejemet és nem akartam semmit sem érezni. Nem akartam érezni a mellkasomat ütögető fájdalmat. Se a gyomromat összeszorítő kegyetlen érzést. Sem a szemeimet szúrkáló könnycseppeket.

- Mit akarsz tenni? Mert eddig nem úgy tűnt, hogy nagyon igyekeznél bármit is csinálni – végre felnéztem, egyenesen a világító, zöld szemébe. Már régóta vívtuk a saját csatáinkat. Az elmúlt 1 hónapban azon veszekedtünk, hogy mit kéne tennünk. Will le akarta beszélni az apját az egészről. De én tudtam, hogy nem fog menni neki. Nem is próbálta igazán. És én ettől szörnyen éreztem magam. Mint, akit becsaptak az elmúlt években.

- Tudod, hogy ez nem olyan egyszerű – ám engem ez a magyarázat a legkevésbé sem érdekelt. Menni akartam. Minél messzebb a közeléből.

- Engedj, Will – lépni akartam egyet és felemeltem a hangomat, tudtam, hogy nem helyes és, hogy nem kéne csinálnom, de muszáj volt távolságot képezni kettőnk között.

- Mit akarsz, Emma, mit tegyek? – emelte fel Ő is a hangját utánam. Hogy mit tegyen? Nem nekem kéne elmondanom neki, hogy mit tegyen. Saját magától kéne tudnia. Tudtam, hogy sok teher nehezedik rá. De rám is nehezedett.

- Találj ki valamit, bármit. Győzd meg az apádat! – kiáltottam fel és tehetetlenül az égbe emeltem a kezemet, ami utána nagyot csattant a combomon. Tudtam, hogy lehetetlent kérek. Az apját semmiképpen sem tudja majd meggyőzni, közel állt a lehetetlenhez. Az apja, a királyunk, nem volt rossz ember. Szerintem csak a legjobbat akarta a fiainak és Ana-nak. Azt a legjobbat, amit Ő hitt és attól nem tántoríthatta el senki. Még Eadlyn királnyő sem.

- Végignéztem, ahogyan a nővérem összeomlik Peter Párválasztója közben. A bátyám meg akarta verni a legjobb barátját, mert összetörte a húga szívét! – kétségbeesett voltam és lejátszódtak a fejemben annak a pár hónapnak az eseményei. Lila dolgozni sem tudott lemenni, csak kuporgott az ágya végében, nem evett körülbelül 3 napig, csak rázta a hideg, az arca vonaglott, annyit sírt, hogy a végére nem maradt benne más, amit ki tudott volna sírni.

- Tudom, kicsim – nem is ért el a tudatomig, hogy a könnyek, amik eddig égették a szememet, végigcsorogtak az arcomon, majd le a nyakamon. Will végigsimította a hajamat, megcirógatta az arcomat és letörölte a cseppeket a bőrömről. – Ígérem, hogy megoldom, Ems. Meg fogom oldani.

Lehunytam a szememet, belefúrtam a nyakába az arcomat.

Beszívtam az illatát.

Pontosan úgy, mintha az utolsó lenne.

Vacsora – vagyis inkább egy elfelezett száraz zsemle – után, Grace-cel az én ágyamon ültünk, szorosan egymás mellett.

Amikor Grace hozzánk került, 10 éves korunkban, alig szólalt meg. Azon az ágyon nyílt meg nekem és kezdett el igazán beszélni hozzám. Olyanok lettünk, mint az igazi testvérek.

10 éves koromig csak 2 ágy volt a szobánkban, vagyis a lyukban, amit a szobánknak neveztünk. Az egyiket Lila érdemelte ki, saját magának. Már 12 évesen olyan volt, amilyen. Komoly, munkamániás, maximalista, patináns. James 13 éves volt és egy ágyban aludt velem. A kishúgával. Ő kelt fel először, akárhányszor rémálmom volt. Ő segített elaludni, amikor féltem az ágy alatt szuszogó szörnyektől, amik csak a képzeletem szüleményei voltak.

Aztán egy harmadik ágy is került be hozzánk. Grace ágya.

Törött lelkű, kissé depressziós kislány volt, aki megérdemelte, hogy saját ágya legyen, ahol befordulhat a fal felé, ha túlságosan elege van a világból. Mi, pedig nem háborogtunk emiatt. Miért is tettük volna? Egy évvel később mindhárman megtapasztaltuk a fájdalmat, amit Grace is érzett. Egy szülő halálát. 11 éves voltam, amikor a papám meghalt. Az első támadás volt, amit átéltem életemben. A papámnak nem sikerült a menedékhelyre jutnia. Inkább segített mindenki mást megmenekíteni. Őt is hőssé nyilvánították.

Ahogyan James-t is.

Amikor a szemeim előtt lejátszódott a pillanat, ahogyan a papám és a bátyám sírja előtt állok, megborzongtam. Anya egyik kezét szorítottam, Lila a másikat és Ő még tartotta a zokogó Grace-t is. Csak hallgattam a sírásukat, ahogy kifejezik a fájdalmukat. Viszont én nem tudtam. Nem tudtam sírni. Egyik temetésen sem.

- Hiányzik James – sóhajtottam fel. Képmutatónak éreztem magam. Grace tiszta szívéből szerelmes volt belé. Már sosem lesz ugyanolyan, mint vele volt. Talán nem is talál még egy embert, aki mellett boldog lehet. Viszont mellettem volt egy ember, aki mellett boldog lehettem. Vagyis esélyem volt a boldogságra.

- Nekem is – bólintott Grace és a hangján tisztán hallatszott, hogy bármelyik percben elsírhatja magát. Nem is hibáztattam volna, ha megteszi.

- Ő tudná, hogy mit kell tennünk – folytattam. Grace-nek elmondtam mindent, ami aznap történt. És a fájdalmamról is beszéltem neki. Akármennyire is nehéz volt.

- Biztos lehetsz benne, hogy már rég megoldotta volna a problémádat – jegyezte meg a fogadott húgom, mire halkan elnevettem magam.
 – Vagy lekevert volna egyet Will-nek – Grace folytatására,  már jól hallhatóan nevettem, ahogyan Ő is. Jó volt hallani a nevetését. Már régen nem volt benne részem.

- Annyival jobb lenne, ha itt lenne – vittem tovább az érzéseimet. Tudtam, hogy abba kell hagynom, sürgősen. Nem akartam Grace-t még jobban szétzúzni, mint amennyire valójában volt.

- Délelőtt beszéltem Peter-rel – váltottam hirtelen, de határozottan témát.

- Mit mondott? – kérdezte Grace, nem is firtatva a témáváltásomat. Máris jobb lett a hangja.

- Nekem kellett volna mondanom neki valamit – sóhajtottam egy hatalmasat, ismét. Bűntudatom volt, hogy nem tudtam a hercegnek tanácsot adni Lila ügyében.

Akaratlanul is eszembe jutott az a Peter, aki hazajött a háborúból, egy éve. Vörösek voltak a szemei, alig tudott megszólalni. Amikor elmondta, hogy mi történt, Lila megpofozta és kiabált vele, Grace-szel le kellett fognunk, nehogy nekiugorjon Pete-nek. Matt is ott volt, félrevonta a nővéremet, megnyugtatta, amennyire tudta, közben Peter nekünk is elmondta a történteket. Grace majdnem elájult. Nekem összesen pár kósza könnycseppre futotta. Az agyamban napról-napra máshogy zajlanak le az események, és mivel nem voltam ott, sosem tudom meg, hogy mi a helyes. Még abban sem vagyok biztos, hogy az előzőek így történtek-e meg.

Az egyetlen, ami egészen biztos, az a Peter arcán levő vörös kézlenyomat volt.

Ahogyan Grace-szel egymásra néztünk, tudtam, hogy Ő is ugyanezeket gondolta át újra. 

- A bűntudat fogja megölni őt – mondtam ki lassan az én gondolataimat.

- És jól is teszi – a nővérem a szokásos pózában áll az ajtóban, nekitámaszkodva a pergő falnak. Mindketten rákaptuk a fejünket, én ülni tudtam volna a tekintetemmel. Lila viszont hátat fordított nekünk.

Elegem volt.

Muszáj volt felállnom és a nővérem után mennem. Beszélnem kellett vele, tisztázni mindent, úgy, hogy Grace ne hallja meg.

- Mégis mit művelsz? – kérdeztem tőle, de abszolút költői kérdésnek szántam.

- Mit akarsz, Emma? – Lila nekitámaszkodott a mosogató ingatag szekrényének és rám nézett. A kontyából kiszabadult pár kósza tincs és komoly, zöld szemébe lógtak, de ez a „szétszórtság” nem rendítette meg sem a komolyságát, sem a ridegségét.

- Magyarázatot – már megtanultam hogyan lehet kivédeni Lila tekintetét és hangnemét. Nem volt rossz ember, távol állt tőle. Csak az érzései kifejezésével volt baja. Nem féltem tőle, úgy, mint sokan mások. Ezt James-től tanultam meg.

- Mire? Hogy Peter egy seggfej? Arra még én is keresem a magyarázatot – vágta rá csípőből, de tudta, hogy nem erre gondoltam.

- Megbocsájthattál volna neki – vágtam vissza én is. Tudtam, hogy ez fáj neki a legjobban. A képtelenség a megbocsájtásra. Ismertem, és ezért tudtam, hogy mindig az lebeg a szeme előtt, ahogyan Peter megcsókolja Jena-t az eljegyzéskor. Lila kirohant a teremből. A mosdóban találtunk rá, a hideg padlón ülve zokogott. Akkor nem érdekelte, hogy milyen a frizurája, a ruhája. Nem érdekelte a tökéletesség látszata. Mert nem volt tökéletes.

- Ez nem olyan könnyű. Majd egyszer te is rájössz – Lila szinte vicsorgott. Sosem láttam ilyennek azelőtt.

- Talán hamarabb, mint gondolod – én is szinte ugyanúgy vágtam oda neki, mint ő nekem. Lila szemében meglepődés és sajnálat egyszerre csillogott, mintha visszatért volna a dühből a földre.

- Tudtam, hogy Will sem fog semmit kitalálni – rázta meg a fejét a nővérem és szinte némán beszélt, majd a kezeivel megfogta az arcomat és simogatni kezdett, mintegy megnyugtatás képpen. Egy másik Lila volt. Az igazi Lila. Egy pillanat alatt képes másik arcot felvenni. – Figyelj, Emma! Bármennyire is azt hiszed, hogy ebből van kiút, ki kell, hogy ábrándítsalak. A Párválasztót meg fogják rendezni, akármennyire is nem akarjuk. Mi, pedig eltűnünk a süllyesztőben. Csak egy rossz emlékként fognak ránk emlékezni, mi, pedig ebbe belebetegszünk. Csak játszanak velünk. Hiába mondja azt neked Will, hogy szeret és, hogy mindent megold, nem fog semmi változni.

- Te is szereted Peter-t – vágtam rá szinte tátogva. Nem löktem el a nővéremet. Mert tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Csak az érzélmei és a sérelmei mondatják ezt vele. De nem gondoltam át, hogy mit teszek, így az én érzelmeim is kirohantak. – Tudom, hogy így van. És Ő is szeret téged. De te túl gyáva vagy túl hülye vagy, ahhoz, hogy bevalld magadnak. Harcolt érted, még, ha te azt is hiszed, hogy nem tette. Én végignéztem. Nem csak te szenvedtél. Ő is szenvedett. Mindannyian szenvedtünk.

- Hagyta meghalni a bátyámat! – észre sem vettem, hogy leszorítottam a csuklóját, addig ameddig ki nem tépte magát a markaimból.

- Az én bátyám is volt! – kiáltottam rá én is. – Ne merészeld azt mondani, hogy ha nem Peter lett volna ott, hanem Matt vagy Will, akkor ugyanígy éreztél volna!

- Szerinted nekem könnyű végignézni Peter és Jena találkáit? Szerinted én csak egy jégtömb vagyok, amit nem lehet felolvasztani? Hát képzeld el, valakinek sikerült! Megnyíltam Peter előtt, Ő, pedig elhagyott engem! – Lila szemében már jól látható könnyek csillogtok, amiktől szinte minden másodpercben pislognia kellett.

- Nem volt más választása! – mondtam erre én, mintha ezzel bármit is meg tudtam volna magyarázni. Nincs olyan, hogy nincs más választása. Ezt James tanította nekem. Bármilyen szürkeségből létre lehet hozni egy másik választást. Egy jobb választást. Csak hagynunk kell, hogy megtörténjen velünk.

- Ha valóban szeretett engem, akkor kitalált volna valamit – vágta rá egyszerűen Lila. Talán igaza volt és a szerelemmel mindent meg lehet oldani.

De vannak olyan dolgok, amiket pusztán érzelmekkel nem lehet helyrehozni.

- Higyj nekem, Emma, én imádkozok azért a legjobban, hogy neked ne kelljen ugyanazokat átélni, mint nekem.