1 - A Six one

Sziasztok! 
Hát, mint láthatjátok, meghoztam az első igazi részt. A blog gyönyörű design-ját, Tiana készítette, a Blueberries design blogról. A menük még fejlesztés alatt állnak, de haladok az elkészítésükkel. Sokat gondolkodtam a Párválasztó tagjain, és már találtam is pár lányt a "szerepekre", de itt a lehetőség, hogy azokat lássátok a versenybe, akit ti akartak. Szóval írjátok kommentbe annak a színésznőnek, vagy bárkinek a nevét, akit szívesen látnátok itt. 
Remélem tetszeni fog ez az első rész. 
xoxo, Kyrus
 

 

Fegyverelsülések.

Kiabálások, figyelmeztetések.

Rengeteg-rengeteg holttest és vér.

James.

Izzadságban úszva riadtam fel a dohos szobában. A velem szemben lévő 2 ágy már szépen be volt vetve, az enyém, pedig szokatlanul üresnek tűnt.

Beláttam, hogy jó dolog volt, hogy egyedül az enyém az ágy, hiszen a hánykolódó végtagjaimnak sok hely kellett. Alattam a lepedő és a párna nedves volt, a hajam a tarkómra tapadt és kapkodtam a levegőt.

- Emma – Lila nekidőlt az ajtófélfának, amelyben sosem volt ajtó. Így sokkal könnyebb volt. Felkönyököltem és próbáltam bűnbánóan nézni a nővéremre.

- Ne haragudj, Lila – igyekeztem úgy mondani, hogy meghallja a hangomban a bűntudatot, amit a szívem mélyén sem éreztem. Lila csak megrázta a fejét és visszament a konyhába, hagyva engem, hogy felöltözhessek.

A pólóm is átnedvesedett, így az amúgy is hideg szobát még fagyosabbnak érezte a szervezetem.

Kis lakóhelyiségünk egyetlen ablaka a konyhában volt, ha te egy kőbe vésett, aprócska lyukat ablaknak nevezel. Az egész hely kőből volt, vastag falak voltak, hatalmas repedésekkel és pergő vakolattal, és összesen 2 és egy negyed helyiségből állt. A konyhából és étkezőből, a szobánkból és egy – körülbelül az ablakkal egyméretű – fürdőből.

Miután felvettem a kissé viseltes, passzentos, fekete nadrágomat; egy sárgás inget és egy megkötős vászon félcipőt, rendbe tettem az ágyamat és magára hagyva a szobát, kisétáltam a konyhába és leültem az aprócska asztalhoz.

Az asztal közepén egy fakosár állt, benne pár zsemlével, amit valószínűleg Lila vagy a mamám a kidobandók közül mentett ki aznap reggel. Párnapos, kicsit száraz pékáruról beszélek, de ez kincset érő volt számunkra, így sok évődés és vitatkozás után saját magammal, a kezemmel a csábító étel felé nyújtottam a kezemet és teljes biztonságban éreztem magamat, hiszen a nővérem nekem háttal állt és mosogatott, így kis esély volt arra, hogy kiderüljön a turpisságom. 

- Nehogy hozzáérj! – Lila nem fordult felém, tovább törölgette a repedésekkel teli tányérjainkat. Nem értettem, hogy hogyan tudhatta, hogy el akarok csenni egyet, de talán az évek tapasztalata tette Lila-t azzá a nővérré, aki volt.

- Mikoriak a zsemlék? – Grace kilépett a fürdőből, kicsit vizes arccal és enyhén karikás szemmel, ugyanolyan szerelésben, mint én. Grace nem a vér szerinti testvérünk volt, de már olyan régóta élt velünk, hogy már annak tekintettük. A családja – akik származásuk szerint Négyesek voltak - Déli lázadók áldozatává vált, ahogyan majdnem Grace is, ha nem sikerül elbújnia és ezzel megmenekülnie. Ekkor 10 évesek voltunk, mindketten. Azóta Grace Hatosként élte az életét, mint a királyi család egyik szobalánya.

- Azt hiszem, hogy körülbelül 3 naposak lehetnek – válaszolta Lila, majd elzárta a hideg vizet és nekitámaszkodott a pultnak. Akármilyen furcsán is hangzik, mi örülhettünk a 3 napos zsemlének. Száraz volt, íztelen, de legalább volt mit ennünk.

Miközben leült az egyik székre közénk, a kezembe adott egy elnyúlt hajgumit, finoman jelezve, hogy fogjam össze a hajamat, tökéletesen olyan mozdulattal, ahogyan a mamám tette volna. Lila mindig is rá hasonlított, ugyanolyan gesztusai voltak, hármunk közül, pedig csak Ő hajazott bármelyik szülőnkre. James és én nem mutattunk rá hajlamot, mi mindig is ketten voltunk ugyanazok, amit Lila sosem nézett jó szemmel.

De én azért követtem a nővérem utasítását és pár csuklómozdulattal a fejem tetejére rögzítettem szőke hajamat.

- Anya merre van? – kérdeztem, mikor láttam, hogy a nővérem int, hogy elkezdhetünk reggelizni. Kiskorom óta az volt nálunk a szabály, hogy addig nem kezdjünk el az étkezést, ameddig nincs mindenki ott a családból. Pár éve ez már nem volt a régi és állandóan hiányérzetem volt.

- Már a konyhában – nekünk, vagyis a Westcott család tagjainak az állandó és legfőbb munkapontunk a konyhában volt, de mindent megcsináltunk, amit ránk bíztak. Leggyakrabban ezek a mellékmunkák vagy a kertben voltak, vagy a királyi család fiatalabb tagjai körül. Ez utóbbinak örültünk a legjobban. Anyának a konyha volt a menedéke, ahol megszabadulhatott az emlékektől, amik a szobánkban kísértették, a munkába temetkezett és akarva-akaratlanul folyton elkerült minket, ezzel eltaszította magát tőlünk.

Alig 20 perccel később már a konyhában szeleteltem az ország legfinomabb gyümölcseit és zöldségeit, amiktől összegyűlt a számban a nyál és a gyomrom is kiabált az éhségtől, nem volt elég az a száraz zsemle, amit sikerült lenyomnom a torkomon, de nagy gyakorlatom volt az éhség elfojtásában és a gyomromnak is sikerült megállj-t parancsolnom. Elég sokszor tettem meg ezt a műveletet az évek során, így volt tapasztalatom benne.

A nap már felkelt, a kastélyban elkezdődött a nyüzsgés. Velem szemben Lila a hercegnő reggelijét készítette elő, Grace, pedig a konyha másik felében segítette elő a munkát.

Amikor lépéseket hallottunk a folyosó felől, egy pillanatra mindenki megállt. A konyhába Peter Schreave herceg érkezett meg. Lila nyugodt vonásai megfeszültek, bár minden erejével próbálta tartani magát. Az összes szobalány és cseléd bókolt az idősebb herceg felé, Lila kelletlenül megismételte a többiek mozdulatát, majd felkapta a hercegnő reggelijét és elindult kifelé.

- Ha megbocsátasz – Peter elállta az ajtó teljes nagyságát és a nővérem nem túl kedvesen kérte meg, hogy álljon odébb. A herceg még az udvariatlan hangnem ellenére is lépett egyet oldalra, hogy Lila ki tudjon viharzani a folyosóra.

- Kérlek, mondd, hogy ez nem miattam volt! – Peter közelebb lépett hozzám és reménykedően nézett rám. Az idősebb herceg és az öccse között 2 éve volt a korkülönbség, Peter a bátyámmal volt egyidős, legjobb barátok voltak. A herceg még akkor sem veszítette el James barátságát, amikor beleszeretett a húgába. Maga James is látta, hogy milyen kapcsolat van Lila és Peter között, és nem tudta megcáfolni, majd, amikor látta, hogy Lila mennyire kivirul a herceg közelében nem is akarta szétválasztani őket. Egy dolog viszont közéjük állt. A párválasztó.

Amikor Peter 18 éves lett, a törvények szerint meg kellett tartaniuk a párválasztót, hogy megtalálják a hercegnét. Viszont Peter nem akarta ezt, Lilával akart lenni, a nővérem, pedig palotabéli Hatos lévén nem jelentkezhetett a párválasztóra, a király viszont nem engedte, hogy lemondják a versenyt. Így Peter hercegnek lett egy mennyasszonya, Jena, akivel már két éve halogatták az esküvőt, Peter mindig talált valami kifogást, ami a frigy útjában állt és titkon reménykedett benne, hogy talál valami megoldást arra, hogy megbékítse Lilát, és együtt legyenek.

- Azt akarja, hogy hazudjak, felség? – könnyed és egyszerű hangnem beszéltem a herceggel, amit már évek óta megengedtem magamnak és megszoktam. Szinte együtt nőttem fel velük, még akkor is, ha én csak egy kiszolgáltatott Hatos vagyok.

– Próbáltál már… nem is tudom… beszélni vele? – gondolkodást tettem és csak utána válaszoltam Peter hercegnek. Ismertem a nővéremet, és bár nem beszélt velem a Peterrel való kapcsolatáról, fel tudtam ismerni rajta az érzelmeket.

- Számtalanszor, de ki tudna Lila Westcott-tal vitába szállni? – Peter komoly volt, amilyennek nem sokszor lehet látni. A folyamatosan játékos stílusával mindenkit fel tudott dobni, legfőképpen a folyamatosan komoly Lilát.

- Te tudnál, hányszor tetted már meg? – amikor a konyhafőnök elhaladt mellettünk, visszaszegeztem a tekintetemet a zöldségekre és próbáltam nem törődni az ujjaimba hasító fájdalommal. Párszor már sikerült.

- De ez most nem csak egy átlagos vita, amit egy szimpla bocsánatkéréssel meg tudok oldani! Eljegyeztem valakit, Em – Peter hangja kétségbeesett volt, a szemében olyan fájdalom tükröződött, amelyet még sosem láttam. Vitatkoztam magammal, hogy elmondjam-e neki azt a dolgot, amit láttam, pontosabban hallottam. Végül a beszéd mellettem döntöttem.

- Még mindig szeret téged – mondtam halkan, de Ő mégis olyan hamar kapta rám a fejét, mintha kiabáltam volna. Talán erre a mondatra várt és kifejező tekintettel üzente felém, hogy fejtsem ki a mondandómat.

– Minden éjszaka, amikor azt hiszi, hogy mindenki más elaludt, sírva fakad és folyamatosan a te nevedet suttogja maga elé, szinte némán – ahogy felidéztem magam előtt az éjszakák emlékét, összerándult a gyomrom. Minden alkalommal viaskodnom kellett a lábaimmal, hogy ne álljak fel, ne bújjak mellé, ne vigasztaljam meg, úgy ahogyan kislány koromban mindig tettem.

- Hé, Pete! Menjünk már, elhalasztunk mindent, ameddig te itt trécselsz! – és megjelent Peter állandó társa az ajtóban, Matthew Illéa. Matthew a legnagyobb szinten álló Kettes volt, a királyi család tagja, az ország alapítójának, Gregory Illéának az egyenes ági leszármazottja. A nagyapja és Peter nagyszülei együtt dolgoztak, majd együtt nevelték fel a gyermekeiket, később, pedig az unokáikat is.

- Szia, Emma – Matthew közelebb jött és egy szokásos, lusta mosollyal köszönt nekem.

- Hova mentek? – vontam fel a szemöldökömet, de tudtam, hogy a kérdésem felesleges. A fiúk csak egy helyre mehettek.

- A gyakorlópályára, ha nem érünk ki elég korán, a palotaőrök elfoglalják az összes helyet – forgatta meg Matthew a szemét. A fiú, mivel nem volt se herceg, trónörökös, pedig főleg nem volt, mindig bajba keverte magát és Peter-t is, aki bár az idősebb herceg volt, ezzel a trónörökös, hamarabb beszállt a balhéba és a csínyekbe, mint az öccse. Általában James húzta ki őket a bajból, akkor, ha nem volt Ő is velük, pedig a bátyámnak sokkal több vesztenivalója volt, mint a másik kettőnek.

- Menjetek csak, majd később találkozunk! – tudtam, hogy a srácok mást is akarnak csinálni, mint csak az íjászatot gyakorolni. Jól ismertem őket, olyan jól, mint a tenyeremet.

- Hogy merészeli, hogy csak úgy beállít, mintha mi sem történt volna? – Lila dühöngve, mégis halkan tette fel a költői kérdést. A kertben voltunk és nyár létére, a virágágyásokkal foglalkoztunk. A rongyos, fekete nadrágunk belesüppedt a földbe, már a körmünk alatt is sár volt. Lila mérges volt Peter-re, Jenára, rám, a világra, talán még James-re is, amiért nem volt ott mellette.

- Nem haragudhatsz rá örökké, Lile – mondta neki gyengéden Grace, de Ő maga is tudta, hogy Lila annyira makacs, hogy nem hallgat mások tanácsára.

- Csak figyelj! – a nővérem helyzete nehéz volt. Nem volt elég, hogy külső szemlélődőként kellette figyelnie élete szerelmének kibontakozó, új kapcsolatát, hanem még Jena szobalánya is lett a Párválasztó közben. Anyánk szerint ez egy hatalmas megtiszteltetés, de Ő sosem tudott semmit Lila és Peter kapcsolatáról. Szerencsére a következő hercegnének nem csak Lila volt, hanem még 2 másik lány, akik napi 24 órában a győztes mellett voltak, míg a nővérem szünetet is tarthatott, hogy elvégezze a többi feladatát a konyhában és a kertben.

Grace kinézett rám a hosszú, szőke tincsei mögül, amik belelógtak az arcába és kifejező szemekkel bámult, azzal a paranccsal, hogy „szólalj már meg!”. Nem tudtam volna semmit sem mondani, akkor sem, ha kinyitottam volna a számat. 

Anastasia hercegnő rohant ki az ajtón a napsütésbe, de nem olyan lélekszakadtan, hogy a palotaőrök mindent eldobva, fegyvert öltsenek. A 14 éves, szőke, alacsony termetű lány körülkémlelte a környéket, majd mikor meglátott minket, átvágott a füvön és megállt előttünk. Mindhárman sietve, kapkodva álltunk fel, lesimítottuk a gyűrött ingjeinket és bókoltunk a fiatal hercegnőnek, aki felettébb unottan bámult, amíg végzünk, sosem szerette, hogy hajlongunk előtte, de a szabály, az szabály.

- Mi újság, Ana? – kérdeztem kíváncsian a lánytól, miközben visszaguggoltunk a földbe és a Naptól hunyorogva néztünk a hercegnőre.

- Különleges küldemény – nyújtott át nekem egy sárgás borítékot, ami speciális bélyeggel volt lepecsételve, csak a nevem volt rajta, szögletes, sietős betűkkel. 

- Ki írta? – tettem fel a kötelező kérdést, amit nem volt muszáj megválaszolni. Ana, pedig nem is tette meg. Gyakorlott futár volt, megtanulta, hogy nem kell kérdezősködni, se megválaszolni minden kérdést. Mindenkinek voltak titkai.

Feltéptem a borítékot és széthajtogattam a benne lévő, különleges tapintású papírt, amin egyetlen mondat állt, csakúgy, mint mindig.

A szokásos helyen, 10 perc múlva.

Megforgattam a szememet és sietősen felálltam. Lilának és Grace-nek nem kellett megkérdeznie, hogy hova a fészkes fenébe megyek, pontosan tudták.

Bementem a palotába, felsiettem a főlépcsőn, de próbáltam nem annyira feltűnő lenni. Egy üres, lélektelen, sivár folyosón mentem végig. Eleinte féltem a sötéttől, ami ott kísértett a falakon, de sok-sok év alatt meg tanultam kontrollálni őket. Amikor megálltam a folyosó közepén, körültekintettem a biztonság kedvéért, hogy senki ne legyen a közelemben.

Aztán hirtelen kinyúlt felém két kéz, az egyikkel befogta a számat, a másikkal átfogta a derekamat.

Behúzott egy szobába.